Az utólsó mohikán
Az utólsó mohikán (The Last of the Mohicans 1992.)
Kik a mohikánok? Miről szól számomra ez a film?
Az utólsó mohikán a pszichológia határán a lét legvégső kérdéseiről szól, egyetlen kimondott szó nélkül, ami erre vonatkozna.
A film a szereplőkön keresztül tart tükröt világunknak. Megjelenik előttünk korunk embere, civilizációnk összes betegsége. És megjelenik az egészséges ember, láthatjuk, hogyan él, hogy érez, hogyan cselekszik az, aki lelkileg egész. Megláthatjuk, mi a kulcs, mi az, amitől ők mások. Megérthetjük a lényeget, hol vesztünk el, és hogyan találhatunk vissza. Ha szerencsénk van, akár átélhetjük a filmen keresztül, milyen az, amikor átjár ez az élet. Végső soron mindannyian ezt keressük minden pszichológiában, spiritualitásban, hagyományban. A választ, hogy mi a baj velünk, és hogyan találhatjuk meg a jó állapotot magunkban.
Bővebben a filmről (spoilert tartalmaz):
Miért nem találjuk az utat a szabad és boldog élethez?
Mert rendszerek foglyai vagyunk. Egy rajtunk kívül álló megbetegítő rendszerhez igazodunk. Önmagunkból csak azt engedjük meg lenni, érezni, amit a rendszer jóváhagy. Lekorlátozott énünket éljük. Hamis énünket. Civilizációnk által teremtett beteg énünket.
Mi a rendszer?
A rendszer az a korlátozott valóság, ami nem engedi, hogy az emberek önmagukként legyenek kapcsolatban önmagukkal és másokkal. Az embereket korlátozott valóságban akarja tartani, a rendszer által megszabott keretek, gondolatok, érzések között. Azért teszi ezt, mert azt hiszi, hogy ezzel tesz jót. Minden rendszer egy valamikor egy adott helyzetben keletkezett túlélési stratégia. Azonban később autonóm módon tovább él, és önmaga fenntartása érdekében minden más tagadására épül, és megsemmisítésére törekszik.
Honnan ered a rendszer?
Minden gyerek egésznek születik. Az első és alapvető rendszer az, amit létrehoztak szüleink bennünk. Az ő világuk az első rendszer, ami korlátoz. Mert nem értenek meg jól, mert nem azt kapjuk tőlük, amit természetesen várunk. Nem tudják megadni, mert ők sem kapták meg. A szüleink az ő szüleiktől kapják a hiányos, téves, torz valóságot. Egy hibás, maladaptált társadalmi rendszerben legtöbbször a szülők is hibás, legalábbis hiányos sémákat követnek. A társadalom és a nevelés egymást fenntartó kör. Minden gyerek egésznek születik. Ezt az egészet a szülők csak részlegesen értik meg, tükrözik vissza, csak egy részével lépnek kapcsolatba, csak egy részét hagyják jóvá. Más részét negligálják, vagy rossz érzékeseket kelt bennük, esetleg helytelenítik. Ezért el kell szakadni a természetes belső egésztől, a saját érzések, intuíciók, gondolatok teljes érzékelésétől. Egy részünket el kell nyomni. Pedig ez a természetes egész lényünk soha sem rossz, és nem állati, mint Freud kezdetben gondolta. Valójában a társadalom által fenntartott emberkép a téves. Ha megnézzük elmúlt évszázadaink történetét, elég nyilvánvaló, hogy kultúránk – rendszerünk – nem egészséges. A természetesség bölcs és jó, szeretetre méltó és jó szándékú. Minden rossz szándék a gyerekben később abból ered, hogy ami körülveszi, az nem adja meg, amire szüksége van. A felgyülemlett frusztrációból indul minden önmaga ellen irányuló belső impulzus és minden kifelé irányuló uralkodásra, elnyomásra irányuló vágy. Amit a rossz szándékú ember tesz, az logikus válasz az őt ért korai sérelmekre, csak ezt nem tudatosítva, a későbbi környezete ellen teszi. Ezt számos pszichológiai iskola (pl. Alice Miller könyveit ajánlom ebben a témakörben) és a legújabb trauma kutatások is igazolják. A társadalom egészének szintjén is számos rendszer jön létre. Olyan korlátolt ideológiák, nevelési elvek, együttműködési szabályok, amelyek egy nem optimális környezetet konzerválnak az ember autentikus működése és kibontakozása szempontjából. Az ilyen rendszerek egy rögzített részlegesen igaz valóságot hirdetnek és kényszerítenek mindenkire. Legfontosabb, hogy elméleti szinten fixáltak, nem engednek organikus rugalmasságot. Nem engedik meg az emberek spontán érzékelését, valódi érzéseit, önazonos cselekvéseit. Minden önazonos ember veszélyes a rendszer fennmaradása szempontjából, mert cselekedete nem megjósolható, nem előírható, és átlépheti a rendszer szabályait. A rendszer fő célja, hogy mindenki csak a rendszer fenntartásán munkálkodjon és annak előírásai szerint éljen. A rendszer nem bízik az emberekben, a belső tisztaságban, amellyel mindenki a világra jön. Nem hisz benne, hogy az emberek, ha eltalálnak önmagukhoz, akkor jók lesznek, és mind saját és mások szükségleire optimálisan fognak reagálni. A rendszerek nem akarják, hogy az emberek önmagukhoz kapcsolódjanak. Azt hirdetik, hogy ez veszélyes volna, ezért inkább csak a fix előírásokat kell követni. Valóban veszélyes, ha a bennünk kialakult téves világot engedjük szabadon. Azt a téves világot, amit a rendszer hoz létre. Ha kigyógyulunk a rendszer okozta sérülésekből, akkor viszont valami egészen mást találhatunk meg: az egészséget. A valóság az, hogy egyedül belső forrásunkhoz visszatalálva lehetünk egészségünk birtokában, találkozhatunk egészen önmagunkkal. Itt vehetjük birtokba képességeinket és lehetőségeinket, itt lehetünk azonosak saját érzéseinkkel. Itt és csak itt nem kell többé meghasonlani, és oly sokféle módon elhárítani. Itt annak lehet lenni, aki vagyok, és azt érzékelni, ami van. Az ebből fakadó cselekvés nem tervezhető, inkább megtörténik, megszületik a pillanat szabadságában. Mégis szent, és tökéletes, mert forrása maga a teljességgel való kapcsolat. Kapcsolat a valósággal, aminek része saját lelkem szava és a külvilág is, mások is. Itt ebben a folyton változó jelen pillanatban van a valóság. Messze vagyunk ettől, és talán hosszú az utunk, talán bármikor megtalálhatjuk.
Kik a mohikánok?
A három mohikán a belső forrásával egészséges kapcsolatban élő ember. Ők spontán és szabad életet élnek, érzelmi reakciók valódiak és önazonosak. Élők. Kapcsolatban vannak önmagukkal és másokkal. Az érzékelésben vannak.
Kik a többiek?
Az angolok, a franciák, Mágua, mind egy-egy rendszer foglyai, elvesztették a kapcsolatot önmagukkal, lelkük halott. Cselekvéseik egy-egy rendszert követnek, de hiányzik a lehetőség arra, hogy valódi önmaguk legyenek. Lelkükkel és másokkal is csak részben vannak kapcsolatban.
Mi történik a filmben?
A három mohikán útján a velük tartó idegenek sorban ráéreznek valamire, ami patakként járja át őket, és ki előbb, ki utóbb, átlépi a határt, és megtalálja az utat lelkéhez, életre kelnek, még ha meghalnak is. A többiek halottként élnek tovább.
Epilógus
Létezhet ez bárhol társadalmi méretekben, vagy mindezt csak egyénileg tapasztalhatjuk meg saját életünkben? Létezik. Malinowski, a modern kulturális antropológia egyik alapítója, véletlenül egy ilyen helyre talált. Ez egy nagyon értékes példa (és persze lehet, hogy több más hasonló kultúra létezik, létezett..). Három évet töltött el a Trobriand-szigeteken, ahol leírása alapján fennmaradt egy olyan társadalom, amelynek szokásai, nevelési elvei az egyén egészséges fejlődését támogatják. Jó pár évtizeddel megelőzve a későbbi fejlődéslélektani, kötődés és tárgykapcsolati iskolákat, Malinowski leírása egybeesik ezen pszichológiai kutatások eredményeivel. (Korábbi írásom erről: itt olvasható ) A Trobriand lakosság körében Malinowski leírása szerint nincs neurózis, az emberek boldogok és kiegyensúlyozottak, nagyobb lelki problémák nélkül, szemben korunk civilizált világával, ahol szerencsés az, aki csak egészségesen neurotikus. Az ennél egészségesebb állapotot pedig a tudomány nem is hivatott vizsgálni, megmarad néhány marginális pszichológiai iskola és a spiritualitás különc világában.
Visszamenni az időben nem tudunk, lemásolni más kultúrákat szintén lehetetlen. Mégis, van elméleti és gyakorlati iránytűnk is, merre lenne az egészség iránya. Életünk annál egészebb, egészségesebb, minél inkább képesek vagyunk ezt az irányt követni. Kapcsolatban lenni érzéseinkkel, érzékelni belső világunkat és érzékelni másokat, korlátozás nélkül, és megengedni létezni a valóságot.
A filmen keresztül, a mohikánokat követve, bepillanthatunk ebbe a másik világba…
Szerző: Leuko Ferenc