Egyensúly

Ma kevesen érzik egyensúlyban magukat. A legtöbben a túl sok tevékenységtől szenvednek. Egész napjuk be van táblázva, a munka és a családi kötelességek mellett nagyon kevés idő jut önmagukra, csak kedvtelésből csinálni valamit, egyedül lenni, pihenni, sétálni. Munka centrikus világban élünk. A munka életünk legnagyobb szelete. Ugyanakkor a nemzetközi felmérések azt mutatják, hogy világátlagban csak 15% érzi magát elkötelezettnek, lelkileg bevonódottnak a munkájában. Vajon ez így normális? Ez szükséges? Lehetne egyáltalán másképp élni?

Eközben gyakran azt látjuk, hogy a kevesebb azonos vagy még jobb eredményekhez is vezet. Amerikával szemben – ahol nincs gyes, egy hét évente a szabadság, és egész nap dolgoznak jellemzően – a skandináv országokban három év a gyes, öt hét a szabadság, és általában 4-kor mindenki hazamegy, sőt magas szociális ellátásokkal a társadalom mindenkiről gondoskodik, és a két modell teljesítménye, az emberek gazdasági jóléti szintje azonos. Ausztriában az egyik IT cég bevezette, hogy öt nap helyett csak négy napot dolgoznak, az éves terv azonos volt, a tényleges éves eredmény nagyobb lett a vártnál, és a dolgozók is jobban szerették az új modellt. Számos felmérés igazolja, hogy már napi tizenöt perc egyszerű mindfullness, bármilyen meditáció vagy relaxált állapot is kimutatható pozitív hatással van testi-lelki egészségünkre, és a munkára is.

Osho szerint a nap felét – tizenkét órát – kellene aktívan és ugyanennyit passzívan élnünk ahhoz, hogy ne legyünk neurotikusak, lelkileg túlterheltek. A fele időben megélt aktivitás természetes feldolgozására szükségünk lenne a másik fele időre, hogy feldolgozzuk és megpihenjünk. Ha nyolc órát alszunk egy nap, akkor ez négy óra passzív időtöltést jelentene naponta. Ennyit kellene sétálni, meditálni, jógázni, futni, nézni a természetet, némán andalogni a vízparton, vagy önfeledten játszani. (A napi rutin teendők, az ügyintézés, az otthoni munka is mind az aktív részhez tartoznak.) Lehetséges ez a mai életritmusban? Tudunk találni egyetlen órát naponta, amikor visszavonulhatunk, önmagunkba mélyedhetünk?

Jeremy Irons egy interjúban arról beszél, hogy a gazdaságilag legfejlettebb ipari országokban egyszerűen túl sokat dolgoznak az emberek. Csak dolgoznak, hogy vasárnap tudjanak vásásrolni. Ebből áll a z életük: pénz keresés és pénz költés. Szemben a sok száz éven át normális életritmussal, amikor a természet szerint voltak lassú időszakok, mint a tél, amikor főleg pihentek, táncoltak, énekeltek. És nyáron is a napon belül megvolt mindennek az ideje, egészségesebb ritmusban éltek, és nem az egész napos folyamatos leterheltségben rohantak az emberek a feladataik után.

A régi korok gazdasági modelljei mind kevesebb munkából és több passzív időtöltésből álltak. A vadászó gyűjtögetők, a nomád pásztorok, az ásóbotos földművelők, az árasztásos földművelők mind mind legfeljebb napi 3-4 órát dolgoztak. Sokkal több időt töltöttek el csendben magukban, a természetben járva, otthon a családban, a gyerekeikkel, és a lakóhelyükön a legközvetlenebb emberi kapcsolataikkal körülvéve.

Az ipari korszak fő célja a kényelem és az egyre jobb élet. Egyrészt valóban rengeteg gépet, eszközt, megoldást találtunk fel az utóbbi évszázadokban. Másrészt könnyebb lett az élet? Kevesebb lett a munka? Valójában egyre több. Ma a legjobban prosperáló nagyvárosokban – New York, London – láthatjuk leginkább merre halad a fejlődés. A szó szerint egész napos munka, hatalmas hajtás, minimális szabadidő, és egyre nagyobb megélhetési költségek, és gyakran egyre nagyobb igények. Az elfogadható élethez egyre többet kell tenni, és önmagam elfogadásának is egyre több feltétele lett. A mindenféle eredmények végtelenbe nyúló küzdelmévé változik a fejlett világ. Ahelyett, hogy jobb egyensúlyt találtunk volna, egyoldalúvá váltunk.

Ahogyan felnőttek élete egész napos rohanás felé mozdult el, ugyanez történik a gyerekek életében is. Az iskola, a különórák, a teljesítmény sport, a túlzásba vitt aktivitás általános trend. Csökken a szabad játék, a spontán cselekvés, a kötetlen kapcsolatok szerepe. A gyerekkor egyre inkább leképezi a felnőtt életet, egyre kevésbé gyerekkor. És mindeközben a szülők is egyre kevésbé vannak jelen. A mai amerikai trendeket jól bemutatja a Mammut című svéd film, aki nem látta, mindenképp nézze meg.

Még drámaibb, ahogyan átalakul az első három év családmodellje a fejlett világban. Az anyák nem maradnak otthon, mielőbb dolgozni mennek, van ahol akár egy hónap után, és egész napos bölcsöde, vagy otthoni kisegítő bebiszitter vigyáz a csecsemőkre. Miközben Mahler és Bowlby kutatásai óta egyértelműen tudjuk, hogy az anya-gyermek születéskori egységből három év alatt alakul ki az önálló én, és ezen időszakban az anya szerepe kiemelkedő. Ideális körülmények között legjobb, ha az anya három évig a gyerekkel van. Az első három évben csak fokozatosan, rövid időre magára hagyva a gyermeket, majd három éves kor után lesz a gyermek számára megfelelő a napi 4-8 órás helyettesítés vagy óvoda. És éppen a leggazdagabb országok mennek az ellenkező irányba. (Nálunk is sokat beszélnek arról, hogy legyen több bölcsöde, ahelyett, hogy az anyákat segítenénk még inkább abban, hogy nyugodtan maradjanak otthon három évig.)

A mai tudományos technikai fejlettség mellett miért ne lehetne másképp megszervezni a társadalmat? A társadalmi modell bárhogyan felépülhetne, a munka és a javak elosztása másképp is megvalósulhatna. Ma az emberek egy része nagyon sokat dolgozik, másik része arról panaszkodik, hogy nem kap munkát. Mi lenne, ha mindenki napi öt órát dolgozna, a mostani nulla és tíz helyett? Alig lenne kisebb az eredmény.

Sőt, ha nem vennénk évente új okos telefont, mert elavul, és nem úgy terveznék a mosógépet, hogy öt év után tönkremenjen, és megelégednénk kicsit lassabb ütemű új kütyü fejlesztésekkel, akkor napi két-három óra munka is bőven elég lenne a mai életszínvonal fenntartásához. Miért is hajtunk annyira? A tevékenységek nagy része azt a felesleges túltermelést és túlfogyasztást tartja fenn, amit aztán szemét formájában nem tudunk hová tenni?

Ha érettebben tudnánk megvizsgálni a fontos kérdéseket sokkal egészségesebb életritmust élhetnénk. Ha nem akarnánk mindig többet, jobbat, mást, mert nem akarnánk termékekkel bepótolni érzelmeket, és teljesítésben megtalálni elveszett önmagunkat. Talán kulturális kódunk is ez, és érzelmi hiányaink is erre löknek – szemben azokkal a kultúrákkal, ahol pszichológiai szempontból ideálisabb világban nőnek fel az emberek.

A világ ritmusától függetlenül egyénileg is léphetünk az egyensúly felé. Saját életünkben is megnézhetjük, mire van igazán szükségünk. Mennyit akarunk elérni? Mi fontosabb, az egyensúly, vagy az, hogy többet elérjünk. Miből származik a jólétem? Mindig lehet többet tenni azért, hogy még többet érjünk el. Hol van az én személyes határom ebben? Mire van szükségem, hogy egyensúlyban legyek magammal?

Sokan azt a megoldást keresik, amivel egyszerre lehet lelkileg egyensúlyban lenni, és a munka világában még többet és mindig többet tenni. Ez sajnos lehetetlen. Hosszú távon a túlhajszolt eredményorientált élet mindenképp visszahat: kiégésben, érzelmi kiüresedésben, testi nyavalyákban, magányosságban. Feláldozhatom magam eszközként a még több teljesítményért, vagy megtalálhatom a mértéket, ami nekem való.

Amikor valaki megtalálja saját belső egyensúlyát, szívesebben és hatékonyabban is dolgozik. Nem biztos, hogy több mérhető eredményt ér el, de amit csinál, abban jobban érzi magát, és talán nem annyira szerepszerű, jobb minőségű és nagyobb hatású. Amikor valaki szeret főzni, és azért nyit éttermet, hogy finomat főzzön másoknak is, sokkal jobb éttermet nyit, mint amikor elsősorban a várható nyereség érdekli. És ilyenkor a kevesebb több. Ha úgy élem az életem, ahogyan az nekem megfelel, akkor a kevesebb eredmény is sokkal többet jelent.

Gyakran félelmetesnek látszik felnyitni azt az utat, ami a saját egyensúlyom felé vezet. Félelmetes, mert az állandó aktivitás, zaj, rohanás, feladatok jól elfedik a negatív érzéseket, amiktől menekülök. Gyakran nem is tudom, mit nem akarok látni magamban, de ellenállok a változásnak, és függőként hajszolom azt, amiről sejtem, hogy nem az, aminek lennie kellene. Esetleg a passzivitás túlzásában is lehetek, amikor a nehézségem éppen az elindulás, a cselekvés. Látom, mit kellene tennem, de félelmeim távol tartanak a lényeges lépésektől.

A változás lehetősége nem annak fokozása, amivel az ellenállásomat fenntartom, hanem éppen az ellentéte. A túlzott aktivitásból lelassítani, a fagyott passzivitásból kimozdulni. És amikor valami mást kezdek el, legfontosabb a figyelem felerősítése, kívülről nézni önmagam, annak a bátorságával, hogy szembenézzek a valósággal. Önmagam elfedett részeivel gazdagodva újraértelmezhetem a saját utamat. Nincsenek kész receptek, saját iránytűnket önmagunkban találhatjuk.

Szerző: Leuko Ferenc

Összes bejegyzés---->